Évek óta szerettem volna ellátogatni egy láthatatlan vacsorára, de vagy nem volt olyan a közelben, vagy nem volt időm. Most viszont ráakadtam egyre Kaposváron, ami délnyugat-Magyarországon van, pont ahol az egyik legjobb barátom lakik. Gondoltam, megkérdezem, volna-e kedve egyet vacsorázni és mesélni a tapasztalatokról. Én már voltam egy ilyen vacsorán, és sokat olvastam róla, de látó emberek szemszögéből voltam rá kíváncsi. Kiderült, hogy János barátom a múltban már többször volt ezen a rendezvényen, és tud nekem annyit mesélni róla, hogy ezt az interjút részvétel nélkül is meg tudjuk írni. Így tehát megkértem, hogy mondja el a tapasztalatait.
Hogy kerültél a láthatatlan vacsorákra és milyen kapcsolatod van a szervezőkkel?
Ezt a rendezvényt évek óta szervezi a volt munkahelyem. Ők délnyugat-Magyarországon végzik 16 éve a felnőtt korú látássérültek rehabilitációját, de fontosnak tartják a teljes körű társadalmi integrációt, tehát hogy látók és nemlátók közös értékek mentén, partnerként éljék együtt a mindennapi életüket.
Véleményed szerint, mi a célja egy láthatatlan vacsorának, mitől lesz több a vendég a vacsora után?
Szerintem az egyik fő célja ennek az egésznek az, hogy egy kicsit kalandos formában próbálja a szemléletformálást végezni. Nagyon érdekes megélni azt, hogy egy óra leforgása alatt sok ember mire figyel fel, akik ebben részt vesznek és hogy milyen apró részleteket elkerültek eddig. Ők erről mindig visszajeleznek, beszámolnak a tapasztalataikról. És elmondják, hogy erre én nem is gondoltam, Például az, hogy látóként kiönteni egy pohár vizet egy pohárba, kancsóból vagy egy pohár bort kiönteni, hogy az milyen természetes rutinszerű feladat, és hogy azért mennyire nem az, hogyha nem lát az ember, és nyilván aki nem lát és már alapból így éli az életét.
nekünk ez rutinszerű, De azért amikor úgy megy a látó ember az utcán vagy éli az életét a mindennapokban és vissza tud gondolni egy egy helyzetben arra, hogy mondjuk mit élhetne, meg akár ő maga is látássérült kint, még ha csak ideiglenesen is az azért az embert elgondolkodtatja, és általában el is gondolkodnak azok, akik ezen részt vesznek. Amellett, pedig szerintem iszonyat jó buli tud lenni. Nagyon jókat lehet dumálni ilyenkor emberekkel. Beszélgetés közben észre lehet venni, hogy sokkal jobban figyelnek a hangokra, vagy apróbb eseményekre tehát nincs az a felületesség, ami egyébként sokszor egy beszélgetésben megfigyelhető. Így sokkal jobban lehet kötődni vagy kapcsolódni egy-egy emberhez. Miután a végén kiértékeljük ezt, akkor ez meg is tud maradni egy hosszabb távú helyzetben is.
Hogy reagálnak az emberek?
lehet, hogy valakinek frusztráló. Lehet, hogy valakinek vicces, de olyan is van, akinek viccesnek indul. Aztán egyre frusztráltabb lesz a végén sok-sok féle megélés van. Például kimegy a tányérról az asztalra az étel, leönti magát innivalóval vagy éppen bármi ilyesmi van? Azt összességében el lehet mondani, hogy bárkit veszünk alapul, hogy mivel nagyon intenzív koncentráció a részükről, ez körülbelül egy órás intenzív Dolog.
Milyen ételeket szolgálnak fel a vacsorán?
Ez étteremtől is függ mindig. Vannak olyan helyek, ahol van egy fogás, ami nem leves, és mellé egy deszert.
De igyekszünk arra törekedni, hogy lehetőleg két féléből lehessen választania a vendégeknek, így a vacsora számukra is kulináris élvezetet is nyújt azáltal, hogy az ízlésüknek megfelelő ételt tudják elfogyasztani.
A gyakorlatban hogy zajlik egy ilyen vacsora?
Megérkezéskor köszöntjük a vendégeket, majd beszélgetünk pár percben arról, mi is fog történni. Ezt követően mindenkinek kiosztjuk a szemtakarókat, és egyesével kísérjük be őket az étterembe. Még mielőtt megkapják a szemtakarót odakint, igény szerint kipróbálhatják a fehérbotos közlekedést, és a szem letakarását követően dönthet úgy a vendég, hogy fehérbottal megy-e az étterembe, vagy vakvezetési technikával. Volt olyan helyszín is, amikor nem volt fehérbotos lehetőség, hanem csak vezetés. Ilyenkor eldönthették hogy lépcsőn, vagy lifttel akarják megközelíteni az éttermet. Ebben az esetben maga az étterem egy idősek otthonában volt, ahol végig van közlekedést segítő korlát a fal mellett. Ez bekötött szemmel is jó támpontként szolgált a résztvevőknek. Mindenkit odakísérnek a székéhez. Leülést követően mindenki körülnézhetett a saját asztalán, természetesen kézzel. Mert nemcsak evőeszközök, hanem kancsó, asztali dísz is volt minden asztalon. A választott étel felszolgálása előtt próbálhatták ki a vendégek a kancsóból való töltést, de természetesen étkezés közben bármikor is önthettek maguknak innivalót. Ha bárkinek az étkezés során kérdése, kérése fogalmazódott meg, voltak segítők, akik készségesen rendelkezésre álltak.
Az étkezés során egy-egy látássérült segítő is jelen volt, aki az asztalok között mászkálva odaült pár percre az asztalokhoz, és ott is lehetett kérdezni, beszélgetni.
Az étkezést követően az alkalom vezetője feltett kérdéseket a megélésekről, érzésekről, tapasztalatokról.
Ki mit használt az öntésnél?
Valaki a pohár hőmérsékletéből ellenőrizte hogy medig töltötte az innivalót, de valaki az ujját használta a megfelelő szint eltalálásához. Volt, aki a pohár súlyából igyekezett megítélni a pohárban lévő innivaló mennyiségét.
Az ételeknél egyesek könnyen megtalálták-e a köretet, a húst, a salátát, satöbbi. Könnyű volt -e vágni a húst, vagy inkább kézzel ették? Volt aki arról számolt be, hogy a végére teljesen dekoncentrált lett, mert már annyira elfáradt a dolgok fejben tartásában, hogy már nem is tudta élvezni az étkezést sem.
Mennyire tudtak hozzászokni ahhoz, hogy végig bekötött szemmel kellett mindent csinálni?
Aki most volt először a helyszínen, nem is láthatta az egész helyet, mivel már bekötött szemmel mentek be a vendégek magába az étterembe.
A kérdéseket még úgy tette fel az alkalom vezetője, hogy be volt kötve az emberek szeme.
Aztán ezt követően levehették a szemtakarót, és akkor jött az a meglepetés, hogy láthatták a saját környezetüket.
Az éttermet, a disznóólat, amit csináltak maguk köré. Sokan mondták, hogy azt gondolták, hogy nagyobb a tér, amiben vagyunk. Talán a hangzavar, és a terem visszhangossága miatt gondolták ezt egyesek. Voltak még olyanok is, akik az időérzéküket is teljesen elvesztették a vacsora közben.
Azért ez egy nagyon intenzív, esetleg megterhelő élmény lehet. Mi történik ha valakinek problémája akad, vagy nem tudja a vacsorát végig csinálni?
Nem volt eddig senki olyan, aki bepánikolt volna. Általában kissé nyitottabb, kalandszeretőbb és empatikusabb fajta emberek látogatják az ilyen alkalmakat. Természetesen ha bárki nagyon szorongna, vagy rosszul érezné magát, ezt jelezheti a segítők bármelyikének. Ha a feszültség nem feloldható, akkor nyomban kivezetik az illetőt. De általában mindenki vidám, jó kedvű, és fegyelmezett.
Sokszor saját hülyeségeiken, de bizony egymásén is sokat nevetnek a résztvevők. Ha valaki véletlenül olyat csinálna, amit egyedül nem tud megoldani ott és helyben, például lelökne egy kancsó vizet az asztalról, vagy leejt egy evőeszközt, akkor is ugranak a segítők és megoldják a felmerült problémát.
A szervezők mindig fontosnak tartják azt is, hogy a megvalósító étterem személyzete is aktív része legyen a segítők csapatának.
Nyilván nem az étterem személyzete oldja meg közvetlenül az asztaloknál felmerülő kérdést, de maximálisan együtt működnek az alkalom vezetőivel és bonyolítóival.
Köszönöm
János, nagyon köszönöm hogy ilyen részletesen bemutattad nekünk a láthatatlan vacsorát. Én csak javasolni tudom bárkinek, látónak és látássérültnek, hogy ha teheti vegyen részt egy ilyen eseményen. Látók számára egyértelmű hogy miért, látássérültek számára viszont fontos volna hogy mi is megértsük miként értelmezik látó emberek az életünket, és mi az amiben mi tudunk nekik segíteni.